Superman, vagy mégsem.

 Nos ez még csak az első fejezet, de remélem tetszeni fog.:)^

Az élet szép és bármit is juttat neked a sors, ne felejts el élni! Élni az egyik legritkább dolog a világon, mert az emberek többsége csak létezik.

 

Átlagos voltam. Olyan életet éltem, mint más tini lány. Egyetlen bökkenő volt. Olyat láttam, amit nem lett volna szabad. De ne szaladjunk ennyire előre. Csodaszép nyári napunk volt aznap. Bár még csak nyár eleje volt még is 20 fok volt. Már kora hajnalban emberek hada nyüzsgött a városban.
- Heather, ne hagyd itthon a karate felszerelésed!-kiáltott nekem anyu.
- Oké, anyu. Biztos itthon hagyom ha nem szólsz. -mosolyodtam el.
- Érted menjek?
- Nem kell, anyu. Ne aggódj nem lesz semmi baj. Hidd el. Szia!
- Szia kicsim!
Ez volt az utolsó napom az iskolában, mielőtt megtörtént volna a borzalom. Szokásos elmebaj fogadott a suliban.
- Csá kicsi csillag. - köszöntött Fred.
- Szia, Fred. Ma jössz edzésre?
- Ki nem hagynám hogy szét püfölhesselek. - vigyorodott el pimaszul.
- Aha, azért csak lassan a testtel. Ne feledd el hogy minden évben én nyerem meg az országost.
- Álmodozni azt azért még lehet nem?
- Ha te annyival beéred. Nekem most mennem kell Biológiára. Akkor az edzésen, szia.
- Szia. - Már alig vártam az edzést. Persze az utolsó óra előtt megtudtam, hogy egy órát csúszik majd az edzés. Nem őrültem neki de ez van. Este hétre végeztünk. Nem volt sötét de nagyon világos sem. Magamban imádkoztam, hogy ne legyen semmi baj útközben, ami miatt félnem kéne, de úgy néz ki nem jött be. Mivel hamar haza akartam érni így úgy gondoltam, hogy lerövidítem az utat. Befordultam a sikátorba. Szépen nyugisan sétáltam, amikor hangok ütötték meg a fülem.
- ...meghalsz te mocsadék!
- visszaadom...
- ..a maffia nem fogad el kifogásokat....-ezt követően két lövést hallottam. Kikukucskáltam a búvóhelyemről, és ekkor megláttak.
-Megláttak minket, kapjuk el! -Futólépésben elkezdtem futni reménykedve benne, hogy nem érnek utol. Hazai terepen voltam még is féltem. Előszedtem a telefonom, majd tárcsáztam a rendőrséget.
- Kérem, segítsenek. Lelőttek egy embert. Láttam... segítsenek. - Alig bírtam beszélni a sok futás miatt. De futnom kellett, hogy életben maradhassak. Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem a rendőrség felé futni. Iszonyú gyorsak voltak. Az egyik elkapta a lábam. Én reflexből arcon rúgtam és gyorsan szaladtam tovább. Már láttam az Őrsöt kint egy csomó rendőr álldogált.
- Segítség! Segítsenek már!-Erre felkapták a fejüket. Meglátták a hátam mögött a fekete ruhás fickót, akinek a kezében egy pisztoly volt. Innentől nem igazán emlékszem semmire. Azt mondták sokkot, kaptam. Én meg azt gondolom, hogy több mint 6 km-t futottam a nyomomban két fegyveres maffiózóval. Ezek után rendőri kísérettel elmentünk haza és összepakoltunk. Senkitől nem köszönhettem el. Eltűntünk, mint a kámfor. Elintézték, hogy olyan legyen minden, mintha nem is élt volna Heather Roberts és a szülei. Attól, naptól kezdve Britney Smith lettem.
1 évvel később......
Egy test fekszik a hideg és sivár betonon. Pupillája tág. Már nem él. Halál szag lengi körül a testet. Körülötte vér és valami szilárdabb anyag van mindenhol. Valószínűleg az agyveleje lehetett egykor. Arcán rémület tükröződik, mintha tudta volna, hogy ez fog rávárni mégis félt. És ekkor megfordulok.
- Most te következel, kislány! - harsányan kacag a fickó. Kezében fegyver van.
- Most meghalsz. - És lő.
Sikoltva ébredtem és lendületből felültem. Ziháltam, gyorsan vert a szívem, mintha tényleg ott álltam volna. Csurom vizesen ébredtem fel megint. Egy éve minden áldott éjjel ugyanazt álmodom. Hiába nyugtatom magam hogy csak egy álom volt a lelkem mélyén mindig tudni fogom hogy nem csak álom, mert megtörtént a valóságban is csak nem így. Az órára pillantva rájöttem, hogy elég sok időm van még az indulásig. Mint minden nap elmentem sétálni. Az utcákon ilyenkor kevés ember volt. Kirázott a hideg. Hűvös volt, de tudtam, hogy pár óra múlva melegebb lesz. Beraktam a fülembe a fülesem, maxra tekertem a hangerőt, és elmerültem a gondolataimba. Gondolatban már az iskolában voltam. Az iskola számomra a menedéket jelentette. Otthon is imádtam lenni, de ott egyedül éreztem magam és túl sok időm volt gondolkodni.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy hangosan felsikoltottam, mikor valaki elkapta a derekamat és hirtelen mozdulattal elrántott a kocsiút közepéről. Akkora volt a lendület, hogy ha nem ütközöm a mellkasának, biztos, hogy elesek. Ott, ahol az előbb sétálgattam egy közepes sebességgel haladó kamion húzott el dudálva, a személy, aki továbbra is pofátlanul átölelte a derekamat, felvezetett a járdára, mintha magamtól nem tudnék járni, és csak ott engedett el.
- Mit képzelsz magadról?-üvöltöztem a sráccal. Kivettem a fülesem.
- Szívesen. Kicsit több hálát várnék el, ha már megmentettem az életedet.
- Nem kértem, hogy ránts el az útról csakis, azért, hogy letapizhass. Viszlát!- azzal megfordultam és hazafelé vettem az irányt. Persze sejthettem volna, hogy erőszakosabb a srác, mint gondoltam volna. Elkapta a karom és maga elé fordított.
- Még nem fejeztem be. - tudatta velem az ismeretlen. Szemében megcsillant az a gonosz fény, miszerint fizetség képen valamit akar. - Fizesd ki, hogy megmentettem az életedet. Tudod, nem rég hagyott el a barátnőm.
- Megtudom érteni.
-......és már rám férne egy kis fekve nyomás, tudod te, mire gondolok. - a kezét végig húzta az oldalamon. A pánik egyszerűen lebénított.
- Akkor menj a konditerembe, ha érted mire gondolok.-elmosolyodtam a cinikus megjegyzésemen. - És most, ha   megbocsájtasz sietnem kell haza. Viszlát!
- Én nem sietek, és addig itt maradsz, amíg azt nem mondom, hogy elmehetsz.
- Én viszont igen, úgyhogy azt ajánlom, hogy eressz el, mert nagyon megbánod. - sziszegtem a képébe.
- Ne, fenyegetőzz!
- Azt csinálok, amit.....- nem tudtam befejezni a mondatot mert az a hólyag bevert egyet nekem. A csapás erejétől a hátamra estem. Forgott körülöttem minden. Aztán elsötétült előttem minden.
Alig bírtam kinyitni a szememet. Valaki beszélt hozzám. Nem ismertem.
- Hé, jól vagy? - kérdezte egy másik idegen.
- Úgy nézek ki?
- Nem mondhatnám. Ne, aggódj az a barátodat, aki megütött elintéztem. Miért nem hagytad el?
- Nem a barátom. Nem is ismerem azt a tahót. Azt hitte, hogyha bedobja magát, mint szuperhős, akkor majd megfektethet. Csak tudod én nem voltam annyira készséges, mint, ahogy ő azt elképzelte.
- Óóó már értem. A nevem Peter Silverman.
- Britney Smith. Köszönöm a segítséged. - Felálltam, de sajnos egy kicsit hirtelen, úgyhogy, ha Peter nem kap el, akkor megint a földön kötök ki.
- Csak óvatosan, nem kell sietned. Amúgy mond, mit keresel az utcán ilyen korán?
- Még egyszer köszönöm. Nem bírtam aludni, ezért kijöttem sétálni. Ugyanezt kérdezhetném én is.
- Lebuktam, én sem tudtam aludni. Haza kísérlek. Bűntudatom lenne, ha valami bajod lenne útközben.
- Köszi. Szóval mesélj valamit magadról. Nem vagy idevalósi, igaz?
- Eltaláltad, de honnan tudtad?
- Megérzés volt. - a város felébredt, mert már sokkalta zajosabb volt, mint, amikor elindultam. - Hova jársz suliba?
- Ide fogok járni a gimibe. - mondta mosolyogva.
- Nos, akkor remélem még találkozni fogunk a suliban. Nem kell tovább kísérned a következő ház már a mi házunk. Köszönök mindent.
- Remélem, hogy néha összefutunk. Szóra sem érdemes. Szia!
- Szia! - mosolyogva köszöntem el tőle. Gyorsan bementem a házba. Egy gyors zuhany és azt hiszem a régi, leszek. Bár, a monoklim lehet, hogy még egy kilóalapozóval sem fogom tudni eltüntetni.